https://www.facebook.com/aztmondodhogy

Aztmondodhogy

Aztmondodhogy

Azt mondod, hogy utazni jó - és szerintem is

2021. szeptember 12. - Aztmondodhogy

 

Nagyon törekszem arra, hogy ne ítélkezzek más anyák fölött. Ebben rengeteget segített a @nemakarokbeleszolni instagram oldal, mindig szomorúan csóválom a fejem, mikor valamelyik karakter egy részletében magamra ismerek. 

Most viszont akadt egy instagram oldal, ami megüttöte az ingerküszöbömet, és észrevettem magamon, hogy bár vissza-visszatérek oda, újra-és újra megnézem a képeket, alapjában véve bosszant az oldal tartalma. Ilyenkor persze jön a kötelező önvizsgálat. Irigylem tán a képeken szereplő anyukát? Talán, egy picit, néha. Élnék úgy, mint Ő? Teljesen úgy semmiképp, ugyanakkor nyilván szívesen megélnék pár pillanatot, amiben része van. Elgondolkozom azon, milyen érzés lehet összehozni egy közel ötezer fős követő tábort, aminek a tagjai minden fotó alá szinte százával ontják a dicsérő szavakat? Igen.

Nem fogom ide belinkelni az oldalt, nem szándékom senkit megszégyeníteni. Adott egy anyuka, három ici-pici gyerekkel, és utaznak együtt a nagyvilágban. Sokat: városnézés, tengerpart, wellness szálló, kulturális programok. 

Mi is a gyerekeim születésétől kezdve minden évben elutaztunk valahová. Volt olyan év, hogy kétszer is. Ennek ellenére én azt gondolom, hogy egy bizonyos kor eléréséig az utazás elsősorban a szülő igénye. Konkrétan meg vagyok róla győződve, hogy  3-4 éves kor alatt egy gyereknek nem nagyobb élmény egy külföldi út, mint egy séta a szomszéd parkban. Egy 1-2 éves gyermek számára egy katicabogár szemlélése nem kisebb élmény, mint a Niagara vízesés. A gyerekeknek az utazás gyűrődés. Megborul a  napirendjük, ha autóval utazik a család, korlátozva vannak a szabad mozgásban. Kisfiam legelső olyan belföldi nyaralásakor, mikor már tudott picit beszélni, elmagyarázta a maga szerény szókincsével, hogy retteg, hogy mi örökre odaköltözünk a szállodába, és hosszan kellett megnyugtatni, hogy megértse, hogy ez átmeneti, nyugodjon meg, hazamegyünk hamarosan a saját otthonunkba, de addig pancsoljunk, érezzük jól magunkat!

Lehet úgy csinálni a nyaralást, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat? Igen: lehet szép pillanatokat szerezni tengerparti homokozással, ha kicsit nagyobbak, már azt is élvezhetik, hogy másfajta ételeket esznek, mint otthon, ha elvisszük őket egy gyerekeknek való élményparkba, garantált a siker. Csakhogy ők ezeket a dolgokat pontosan ugyanúgy élveznék a saját otthonuk szomszédságában. Ezért gondolom, hogy bár az igény természetes és egy szülőtől sem elvárható, hogy teljesen félretegye a család kedvéért a saját vágyait (én sem tettem) az utazás, főleg a külföldi út a szülőkről szól, nem a gyerekről.

És hogy jön ide a fenntebb említett instagram oldal? Gondolkozom, hol a határ? Meddig áldozhatjuk be a gyerekek nyugalmát, kényelmét a saját hobbynk érdekében? Sosem voltam híve a teljes önfeláldozásnak, tehát valamennyire biztosan.

Ugyanakkor van azon az oldalon egy számomra ikonikus fotó. Anyuka gyönyörű formás lábakkal háttal áll, gyönyörködik a kilátásban. Mellette áll két ikergyermeke, alig 3 évesek. Alacsonyabbak, mint a korlát, nem igazán a tájat nézik, a fémen matat a kezük. Mögöttük a kisebb babakocsiban fekszik. A legutolsó fotó az, ami írásra késztetett a következő:  a legkisebbik betegségének részletei. A betegség, melynek tünetei leginkább nagy melegben és erős fáradtság esetén jönnek ki, és bizony néha mentő a vége. De semmi vész, mert ez a család így is bebizonyítja, hogy az utazásnál nincs jobb dolog, és mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.

Nézem a kommentárokat. Három kisgyerek, tényleg nagyon picik, egy évben minimum négyszer, néha többszáz, máskor ezer vagy többezer kilométerekre az otthonuktól kánikulában róják a macskaköves utcákat, nézik a panorámát vártetőkről, alszanak autóban, esznek étteremben, és persze strandolnak is. Utazásaik gondosan körbefotózva, dokumentálva egy nyilvános oldalon. És tényleg az összes kommentár arról szól, hogy ez a család szuper, hogy micsoda élmény lehet a gyerekeknek ez az élet, és mekkora hős az anya. 

És közben azon gondolkozom, tényleg én vagyok az egyetlen, akinek néha ugrik egyet a gyomra, mikor ezt az oldalt nézem? Én csak azt érzem, hogy ezt így nem bírnám. Elautózni maximum Olaszországig, ott befészkelni magunkat egy szállodába, strandolni egész nap, majd este sétálni a városban, NEKEM, mióta mindkettő elmúllt 3 éves, belefér. Ismétlem, úgy gondolom,  a gyerekek épp olyan jól éreznék magukat, ha Budakalászig jutnánk el, de ha én tengerre vágyom, akkor megéri a fáradságot az élmény, az én töltekezésem is. 

De három pici gyerekkel, akik közül az egyik szinte kisbaba még, folyamatosan utazni, sokszor nagyon messzi, egzotikus helyekre, tizenórás repülőutakkal, várost nézni, kilátókat megmászni, közben bejegyzésket írni róla, fotózni..., nem bírnám. Nézem a képeket,  a szülők minden karjára jut egy gyerek és minden fülükre egy csomag..., a szöveg is sokszor elárulja a nehézségeket: " a gyerekek a körlményekhez képest...", "sok kompromiusszummal", "végre kicsit kiszálhatott a babakocsiból", Sokat gondolkozom, mi az a hajtóerő, ami ezt a családot mozgatja. Mert bár utazni tényleg jó, de nekem így is a fényképeket elnézve annyira extrém sok nehézség sejlik fel a mosolygós képek között, amit én nem bírnék. Ha emiatt a teljesítmény miatt van, hogy sokan gratulálnak a családnak, méltatják az anya kitartását, akkor én is emelem a kalapomat.

Hogy a gyerekek fejlődésének mennyire jó ez, azt majd az idő eldönti.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aztmondodhogy.blog.hu/api/trackback/id/tr3716687150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Stupid 2021.09.15. 20:19:27

Ha szabad: Három gyerekünket születésük óta mindig vittük oda, ahová mentünk. Belföld, külföld, autó, repülő. Nyilván volt hosszú út során, pld.: Spanyolországba kocsival némi nyavalygás, de több etap volt mindig. Velük főleg tenger, csónakázás, kevesebb városnézés, kicsi shoping - nyilván ruha nekik és játék. Évekig úgy tűnt, hogy a 15 éve lányom, az 5 éves és a köztes sem élvezte különösebben. Most kiderült, a 35, a köztes és a 25 éves mindenre emlékszik. Ahogy nekem, úgy nekik is visszajött minden élmény. Ráadásul egyik miatt sem kell soha megállni enni, pisilni, pihenni nagy korukban sem, vs sok más, akiket soha nem vittek a szüleik. Kis koruktól kezdve ha lehetett külön szobát kaptak a szállodában, ülhettek külön asztalnál a svédasztalos reggelinél Mára már kiismerik magukat bárhol a világban, magabiztosak, sok mindent tudnak az országokról, és amiről azt hittük, észre sem veszik, meglepődve látjuk, hogy nagyon is láttak és hallottak. Ennek szellemében neveli a lányom már a gyerekeit is... Szerintem vinni kell a gyerekeket, nem lemondani az útról. Mi pedig már kora reggeltől késő éjszakáig barangolunk idegen városokban azzal a tudattal, hogy ami a gyerekeink korának megfelelő volt megmutattuk, a többi meg majd nekik is később következik, de előbb a feladatuk - megmutatni a kicsiknek mindazt, ami nekik is élmény volt. Mi pedig pótoljuk, ami velük nem fért bele. Mindent bele! :)

Aztmondodhogy 2021.09.24. 09:54:40

@Stupid: Köszönöm nagyon a hozzászólást. Igen, igazából én is szeretek utazni. Két irányzat csap össze, az egyik a kicsit felgyorsultabb, intenzívebb élet, a másik pedig a kicsit lelassultabb, kicsit ingerszegényebb gyerekkor. Mindkettő mellett vannak érvek. Utazni tényleg nagyon jó, csak a mértéken gondolkoztam. De nincs nálam a bölcsek köve, fogalmam nincs, mi a megfelelő mérték.
süti beállítások módosítása