Hétvégén az egyik szomszédom házibulit tartott és kihívták rá a rendőrséget. Hallottam, ahogy a rendőr nagyon udvariasan közölte vele, hogy a zene hangereje a nyugalom megzavarására alkalmas, ez elfogadhatatlan egy társasházban, legközelebb pénzbírság lesz ennek az eredménye, legyen szíves abbahagyni.

Közvetlen szomszédomról van szó. Míg tartott a zenebona, addig én olvastam, férjem és nagyfiam játszottak a számítógépen, kislányom úgy aludt, mint akit fejbevágtak. Nem zavart minket sem a zene, sem a nevetés, ami áthallatszott. Az már inkább, hogy hallottuk, ahogy néhány lakó úgy jelezte a zene miatti elégedetlenségét, hogy verték az ajtót meg a radiátort.  Az elmúlt tíz évben ez amúgy az ötödik alkalom volt, hogy ebből a lakásból hangoskodást lehetett tapasztalni, igazán nem mindennapos ez.

Hát így élünk.

Az egyik lakó üzenetet ír a közös fórumra, hogy aki felújítási munkálatot végez, az függessze fel délután 1 és 3 között, mert sok kisgyermek akkor alszik. Az első emelet lakója viszont levelet ír a levelező listánkra, hogy a gyerekek ne játsszanak azon a területen, ami közvetlen az erkélye alatt van, mert ez számára zavaró. Minden héten van valaki, aki kutyaugatás miatt reklamál a ház facebook csoportjában. A B803-ban megint ugat a kutya, legyenek szívesek intézkedni de azonnal!

A házunk levelezőlistája egyébként is egy aranybánya:

Megy a harc, hogy az egyik emeleten rohangál a gyerek, ami az alsó lakó számára botrány, elviselhetetlen a dübögés, és minden fórumon szóvá kell ezt tenni. Ja, ne legyen reggel 9-kor furulya lecke az A308-as lakásban (nem dob, nem gitár;  furulya), mert nem akar erre ébredni a ház!  Valahol hajnalban indul be egy robotporszívó, azonnal legyen átprogramozva! Reggel a gyerekek ne hisztizzenek a folyosón, csendben induljanak óvodába! A házunk játszóterén se hisztizzenek, senki nem kiváncsi a gyerekzsivajra! Este 19-kor a B506-os lakás lakója ne csináljon négyütemű fekvőtámaszokat, legyen szíves ne este edzeni, vagy ne otthon!

Kolléganőm mesélte, hogy mikor éjszakai műszak után hazaesve hajnalban lezuhanyozott, az egyik szomszédja megkérte, hogy ezt ne tegye többé, mert Ő olyankor felébred a vízcsobogásra. Jóbarátom mesélte, hogy néha edzés után átmennek hozzá az erősebb orgánumú haverjai, és nem buliznak egyáltalán, csak 4-5 férfi sörözik, beszélget és nevet, de nincs alkalom, hogy valaki ne csöngetne át, hogy túl hangosak. El volt keseredve, hogy akkor ezek szerint nincs joga a saját otthonába vendégeket hívni?

Férjem nagynénje egy vidéki kisvárosban egy kocsmával szemben lakik, hetente hívja rájuk a rendőrséget, mert zajosak a vendégek. A bulinegyedben egy ingatlan annyiba kerül, hogy egy külső kerületben kétszer akkorát lehet belőle venni, de ott is nagyon csendben kell lenni, nehogy bezárassanak egy helyet. Csendben kell lenni  a gyerekeknek az ebédlőben, a boltban, az utcán, mindenhol. 

,,Az ember személyes szabadsága addig tart, amíg azzal másokét nem korlátozza."

Múlkor egy barátnőmmel vitatkoztunk, hogy ki, hogy értelmezi ezt a definíciót.

Az Ő értelmezése szerint, ha én a zajongásommal megzavarom a nyugalmát, akkor korlátozom az ő szabadságát.

Szerintem ha énnekem csendben kell lennem, nem énekelhetek, nem futkorászhatok, nem tudom felújítani a lakásomat, azzal van erősen korlátozva a szabadságom. És azzal is, ha nem engedhetem meg magamnak, hogy két évente egyszer hangosabbra állítsam a zenét az otthonomban és berúgjak a haverjaimmal.

Igazából sem a "zajongó" sem a zajongás elszenvedője nem engedheti meg magának, hogy tágas, nagy kerttel rendelkező, madárcsicsergős, mindentől távoli házban éljen. Ha itt élünk, nem tudunk ennél jobbat, akkor mégiscsak törekedni kéne valami kompromisszumra, és nekem ebbe nem fér bele, hogy a szomszédomra, aki amúgy itthon sincs szinte sosem, este 9-kor ráhívjuk a rendőröket, mert hangosabb a zene. Két évente egyszer...

Azt gondolom, ez alkati kérdés is. Sosem értettem a csend kultuszát. Azt a mániát, hogy itt élünk egy ország forgalmas fővárosában, de elvárjuk, hogy a lehető legsterilebb környezetben éljünk, ahová a lehető legkevésbé szűrődik be bármilyen lakásunkon kívüli élet zaja.

Franciaországban laktam átmenetileg egy olyan ház félemeletén, ami a bulinegyed közepén volt. Ha kihajoltam volna az ablakon, az ujjaimmal elértem volna a teraszokon gitározó, beszélgető, mulató fiatalok fejét. Sosem zavart, aludtam, mint a tej. A ház többi lakója is aludt, igaz, sokan füldugóval. A terasz volt ott hamarabb, mint Ők, mondták, mikor kérdeztem, hogy bírják.

Tudom, hogy nem megy mindenkinek olyan könnyen. Tudom, hogy bosszantó, mikor a kisbabádat altatod, és közben megszólal egy fúrógép. Tudom, hogy vannak rossz alvók, akiknek megterhelő lehet a késő esti dübögő zene. Elhiszem, hogy rossz, mikor az erkélyed alatt bújócskázik két gyerek, és úgy érzed, belemásznak a privát szférádba.

Tudom-tudom. És közben mégis úgy érzem, mindenkine joga van/lenne élni. Mikor olvasom a házunk lakói között folyó parttalan vitákat, a mély frusztrációt amiatt, hogy az otthonukban észlelniük kell a másik létezését, elszomorodok, mert szerintem nem vagyunk mi itt nagyon jó állapotban.

UPDATE: Nem azt mondom, hogy minden héten mindenki szabadon tarthasson ezer decibellel szóló zenével járó hatalmas bulit a házban. Habár úgy emlékszem, gyerekkoromban ez is jobban volt tolerálva. Most nem fogok utánaolvasni a szabályozásnak, de szerintem megfelelő bejelentés után bizonyos időközönként van a házibulikhoz joga a lakóknak. Itt, ahol élek, lakásavatót sem lehet tartani egyetlenegyszer, nem lehet elővenni egy játék-xilofont a gyerekkel a nap közepén, mert két perc után kopog a szomszéd hétköznap délelőtt 11-kor. Volt olyan levelezés, hogy aki kora reggel megy dolgozni, a még alvókra való tekintettel igyekezzen úgy, hogy ne kopogjon a csizmája.  Mindenért azonnal csoportbejegyzés, átkopogás, figyelmeztetés jár. A mértékről beszélek, hogy néha egy picit igazán tolerálhatnánk egymást. Néha úgy érzem itt magam, mintha a Big Brotherben szerepelnék, pedig átlagos, dolgozó embernek tartom magam.

Nagyon törekszem arra, hogy ne ítélkezzek más anyák fölött. Ebben rengeteget segített a @nemakarokbeleszolni instagram oldal, mindig szomorúan csóválom a fejem, mikor valamelyik karakter egy részletében magamra ismerek. 

Most viszont akadt egy instagram oldal, ami megüttöte az ingerküszöbömet, és észrevettem magamon, hogy bár vissza-visszatérek oda, újra-és újra megnézem a képeket, alapjában véve bosszant az oldal tartalma. Ilyenkor persze jön a kötelező önvizsgálat. Irigylem tán a képeken szereplő anyukát? Talán, egy picit, néha. Élnék úgy, mint Ő? Teljesen úgy semmiképp, ugyanakkor nyilván szívesen megélnék pár pillanatot, amiben része van. Elgondolkozom azon, milyen érzés lehet összehozni egy közel ötezer fős követő tábort, aminek a tagjai minden fotó alá szinte százával ontják a dicsérő szavakat? Igen.

Nem fogom ide belinkelni az oldalt, nem szándékom senkit megszégyeníteni. Adott egy anyuka, három ici-pici gyerekkel, és utaznak együtt a nagyvilágban. Sokat: városnézés, tengerpart, wellness szálló, kulturális programok. 

Mi is a gyerekeim születésétől kezdve minden évben elutaztunk valahová. Volt olyan év, hogy kétszer is. Ennek ellenére én azt gondolom, hogy egy bizonyos kor eléréséig az utazás elsősorban a szülő igénye. Konkrétan meg vagyok róla győződve, hogy  3-4 éves kor alatt egy gyereknek nem nagyobb élmény egy külföldi út, mint egy séta a szomszéd parkban. Egy 1-2 éves gyermek számára egy katicabogár szemlélése nem kisebb élmény, mint a Niagara vízesés. A gyerekeknek az utazás gyűrődés. Megborul a  napirendjük, ha autóval utazik a család, korlátozva vannak a szabad mozgásban. Kisfiam legelső olyan belföldi nyaralásakor, mikor már tudott picit beszélni, elmagyarázta a maga szerény szókincsével, hogy retteg, hogy mi örökre odaköltözünk a szállodába, és hosszan kellett megnyugtatni, hogy megértse, hogy ez átmeneti, nyugodjon meg, hazamegyünk hamarosan a saját otthonunkba, de addig pancsoljunk, érezzük jól magunkat!

Lehet úgy csinálni a nyaralást, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat? Igen: lehet szép pillanatokat szerezni tengerparti homokozással, ha kicsit nagyobbak, már azt is élvezhetik, hogy másfajta ételeket esznek, mint otthon, ha elvisszük őket egy gyerekeknek való élményparkba, garantált a siker. Csakhogy ők ezeket a dolgokat pontosan ugyanúgy élveznék a saját otthonuk szomszédságában. Ezért gondolom, hogy bár az igény természetes és egy szülőtől sem elvárható, hogy teljesen félretegye a család kedvéért a saját vágyait (én sem tettem) az utazás, főleg a külföldi út a szülőkről szól, nem a gyerekről.

És hogy jön ide a fenntebb említett instagram oldal? Gondolkozom, hol a határ? Meddig áldozhatjuk be a gyerekek nyugalmát, kényelmét a saját hobbynk érdekében? Sosem voltam híve a teljes önfeláldozásnak, tehát valamennyire biztosan.

Ugyanakkor van azon az oldalon egy számomra ikonikus fotó. Anyuka gyönyörű formás lábakkal háttal áll, gyönyörködik a kilátásban. Mellette áll két ikergyermeke, alig 3 évesek. Alacsonyabbak, mint a korlát, nem igazán a tájat nézik, a fémen matat a kezük. Mögöttük a kisebb babakocsiban fekszik. A legutolsó fotó az, ami írásra késztetett a következő:  a legkisebbik betegségének részletei. A betegség, melynek tünetei leginkább nagy melegben és erős fáradtság esetén jönnek ki, és bizony néha mentő a vége. De semmi vész, mert ez a család így is bebizonyítja, hogy az utazásnál nincs jobb dolog, és mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.

Nézem a kommentárokat. Három kisgyerek, tényleg nagyon picik, egy évben minimum négyszer, néha többszáz, máskor ezer vagy többezer kilométerekre az otthonuktól kánikulában róják a macskaköves utcákat, nézik a panorámát vártetőkről, alszanak autóban, esznek étteremben, és persze strandolnak is. Utazásaik gondosan körbefotózva, dokumentálva egy nyilvános oldalon. És tényleg az összes kommentár arról szól, hogy ez a család szuper, hogy micsoda élmény lehet a gyerekeknek ez az élet, és mekkora hős az anya. 

És közben azon gondolkozom, tényleg én vagyok az egyetlen, akinek néha ugrik egyet a gyomra, mikor ezt az oldalt nézem? Én csak azt érzem, hogy ezt így nem bírnám. Elautózni maximum Olaszországig, ott befészkelni magunkat egy szállodába, strandolni egész nap, majd este sétálni a városban, NEKEM, mióta mindkettő elmúllt 3 éves, belefér. Ismétlem, úgy gondolom,  a gyerekek épp olyan jól éreznék magukat, ha Budakalászig jutnánk el, de ha én tengerre vágyom, akkor megéri a fáradságot az élmény, az én töltekezésem is. 

De három pici gyerekkel, akik közül az egyik szinte kisbaba még, folyamatosan utazni, sokszor nagyon messzi, egzotikus helyekre, tizenórás repülőutakkal, várost nézni, kilátókat megmászni, közben bejegyzésket írni róla, fotózni..., nem bírnám. Nézem a képeket,  a szülők minden karjára jut egy gyerek és minden fülükre egy csomag..., a szöveg is sokszor elárulja a nehézségeket: " a gyerekek a körlményekhez képest...", "sok kompromiusszummal", "végre kicsit kiszálhatott a babakocsiból", Sokat gondolkozom, mi az a hajtóerő, ami ezt a családot mozgatja. Mert bár utazni tényleg jó, de nekem így is a fényképeket elnézve annyira extrém sok nehézség sejlik fel a mosolygós képek között, amit én nem bírnék. Ha emiatt a teljesítmény miatt van, hogy sokan gratulálnak a családnak, méltatják az anya kitartását, akkor én is emelem a kalapomat.

Hogy a gyerekek fejlődésének mennyire jó ez, azt majd az idő eldönti.

Illetve kérdezed. Választ nem vársz. Te ezzel  az egy kérdéssel kifejezted, hogy kit tartasz bűnösnek, sokszor magát a cikket el sem olvasod. Mit számít, hogy a cikk szerint a gyerek nyári táborban volt épp, a nagymama vigyázott rá, vagy nincs pontos információ arról, hogy mi történt. A kérdéseddel kifejezed azt is, hogy Te bezzeg mindig figyelsz a gyerekedre, Te mindig ott vagy. Hisz nem is érted, hol lehet az, aki épp nincs ott.

Pár éve Olaszországban nyaraltunk a tengernél. Kisfiam úszott elöl, egyre beljebb, távolodott a parttól. Miután jó úszó, nem aggódtam, haladtam mögötte. Egy idős olasz úr azonbán rászólt, határozottan gesztikulálva visszatessékelte a part felé. Nem tudom, valóban valami veszélytől óvott-e meg minket, de hálásan elrebegtem egy grazie-t, és onnantól kezdve a parthoz közelebb úsztunk. Ő a helyi, csak tudja.

Több ismerősöm megosztotta azt a bejegyzést, ami részletesen elmagyarázza, miről ismerszik meg, ha valaki fuldoklik: csendes esemény, a fuldokló nem kiabál, nem hadonászik, fejét hátraszegve, némán, zihálva küzd a vízben. Én sem tudtam ezt, mielőtt az ezzel foglalkozó bejegyzéseket el nem olvastam. Azóta sokszor feltettem magamnak a kérdést: vajon ha egy medencében épp mellettem fuldoklott volna egy gyerek, segítettem volna neki? Felismertem, észrevettem volna, hogy baj van? Vagy én is hagytam volna, hogy valakinek a legdrágább a kincse, a szeme fénye mellettem küzdjön minden lélegzetvételért, és legrosszabb esetben elveszítse a csatát?

Hisz az elmúlt években több halálos eset úgy történt, hogy számtalan felnőtt volt jelen karnyújtásnyira.

És hogy hol van az anya ilyenkor? Lehet, épp a kisebbiket pelenkázta, egy pillanatra elfordult, és a nagyobb elszaladt. Gyermekkórházban dolgozó barátnőm szerint a legtöbb gyerekbaleset akkor történik, mikor sok felnőtt van a csemete körül. Lehet, a strandoló társaságban egy pillanatra nem volt egyértelműen felosztva, hogy ki felelős melyik gyerekért, és az egyik lurkó eltávolodott a társaságtól. Az is lehet, hogy szülő és gyerek elsodródtak egymás mellől. És igen, az is előfordulhat,  hogy  a szülők rosszul mérik fel gyermekük önállóságát, úszás-tudását, akkor végképp lehet fröcsögni. Vagy csak el kell fogadni, hogy balesetek mindig is voltak, vannak és lesznek.

Vagy el lehet gondolkozni a közösség felelősségén. Tanulunk-e arról az iskolában, hogyan lehet felismerni, ha valaki rosszul van a vízben? Beszélünk-e arról, hogy kötelességünk odafigyelni egymásra, és segíteni, ha tudunk? Abban a pillanatban, mikor egy gyerek felügyelet nélkül marad, részint a közösség felelőssége, hogy mi történik vele. Az anya (apa, gondozó..stb.) abban a pillanatban nem felelős, mert nincs ott. Hogy miért nincs ott, azt később a bíróság átbeszéli, megítéli.